Hazug gyönyörűség [LayChen]

Sziasztok :) Meglepődtem még saját magamon is, nem hittem volna, hogy még ebben az évben hozok bármit is, főleg nem tök betegen, s ily korán, de egy utolsó löket hatására csak megírtam kb fél-háromegyed év után ezt a kis történetet. A megjegyzés résznél már regéltem egyet, nem tudom, miért ott, úgyhogy itt nem fogok, csak annyit mondok, kellemes olvasást hozzá ^^ És Boldog Új Évet Nektek ^^

Cím: Hazug gyönyörűség

Páros: LayChen

Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Zhang Yixing (Lay)

Műfaj: angst

Korhatár: 12+

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: idézethez írt szösszenet lett végül, bár nem annak készült. Egyébként konkrétan Jongdae régen sűrűn hordott gyűrűi, illetve Yixing - Goodbye Christmas száma, továbbá távolléte, majd találkozása CBX-szel ihlette a történetet. Amúgy meg valahol a Sors, dögölj meg! és a Vihar után szivárvány laychenmentes ideje alatt született maga az elképzelés, ám a megvalósítás csak most jött össze kisebb-nagyobb behatásokkal.

“Az összes hazugság közül, amit hallottam, a Szeretlek volt a kedvencem.”

Elgondolkozva szemléltem a lomhán hulló, gyönyörűséges hópelyhek hadát, ahogy komótosan keresztülsétáltam az üres parkon. Cipőim alatt halkan roppant az érintetlen téli csoda, még senki sem járt erre, bár az ünnepek alatt ez nem meglepő, mindenki a szeretteivel volt. Akkor Én mit kerestem itt?

Kesztyűbe bújtatott kezeim óvatosan kulcsolódtak az évszak által mesebeli képet mutató tó körüli kerítés hideg fémére, s elmerengve körbekémleltem a festői tájat. A távolban végeláthatatlan ködbe burkolózott a belváros; magas felhőkarcolói, tágas plázái, óriási hoteljei egy idő után eltűntek a fehér fátyol mögött. Ott vagy valamelyikben Te is, igaz?

Mutatóujjam finoman siklott végig a hűvös felületen, szemeim lassított felvételben követték, ahogy az apró, megdermedt cseppecskék egymásután aláhullottak a mélybe. Sötét, koszos bakancsom miatt egy pillanat alatt mocskosak lettek, majd szertefoszlottak, s beszennyezték a környező területet is. Ennyi volt.

Lábbelim sarka csöndesen koppant egy jéggé fagyott tócsa felszínén, amikor elfordultam, hogy újfent útra kelljek. Íriszeim vontatottan kísérték végig a hajszálvékony repedések gyors szétszéledését, ugyan nem sokáig figyeltem őket. Kezeim elmerültek zsebeim rejtekében, tenyeremnek nyomódott féltve őrzött, az életemnél is többet jelentő tárgy kicsiny doboza. Tárgyak. Kettő volt benne.

Látásom elhomályosult a könnyektől, ahogy felrémlett előttem a zavartan, félősen vizslató, ugyanakkor az izgatottságtól káprázatosan csillogó, barna szempár, mikor vigyázva az ujjaim közé ejtette a kis ládikát. Emlékszem szívem heves dobogására, amikor puhán végigsimított arcomon és szinte hangtalanul azt mondta; egyszer tényleg, igazán együtt leszünk.

Mellkasom szörnyen szúrni kezdett a bal oldalamon, ahogy felderengett gyengéd, ám mérhetetlenül szenvedélyes csókja; érintése nyakamon, derekamon, csípőmön, combjaimon. Még mindig hallom fülemben halk suttogását; visszajön, újra velük lesz. Velem lesz. Az összes hazugság közül, amit hallottam, a szeretlek volt a kedvencem.

A némaságban fülsértően reccsent az aprócska ékszertároló, mikor kinyitottam, egy eltévedt könnycsepp zuhant rá, majd tűnt el. Az ezüst gyűrűk varázslatosan csillantak meg a nehézkesen utat törő napsugarak fényében, lenyűgöző látvány volt a szűz hóval a háttérben, mégis… Úgy fáj a szívem. Hogy mondhattál le Rólunk?

Remegő lábakkal léptem ki a parkból a való világba, noha másra sem vágytam, mint ott maradni és csak nézni a messzeséget. Szorított az idő. Most vagy soha. Ha nem teszem meg most, később biztos, hogy nem leszek már rá képes.

Szívembe ismételten gyötrelmes kín nyilallt; halványan felsejlett előttem, mikor a karcsú zongoraujjakon hordott gyűrű elsőként egy madzagra, s az érzékeny, szemet hívogató, gyönyörű ívű nyak köré került, aztán egyfajta ígéretként az én másik kezemre, végül pedig vissza oda, ahonnan az egész indult, a dobozba. Azt mondtad, amikor újra találkozunk, visszaveszed. Hogy csak megőrzöm Neked.

Kellemes csengőszó hasította ketté a csöndet, amint finoman belöktem az elragadó, bűbájos bolt törtfehér ajtaját. Sután csoszogtam egyre beljebb, tekintetem félénken mérte végig többször is a megannyi ékszertől pompázó polcok sokaságát, majd óvatosan a pultra csúsztattam reszkető markom tartalmát. Sosem akartad vissza, igaz?

Fájdalomtól kövér sós csepp száguldott végig arcom jobb oldalán, hogy aztán bepiszkítsa a makulátlan üvegfedél tetejét. Hazudtál, mikor azt suttogtad, ismét Rajtad fog virítani, csak várjak még egy kicsit, ugye? Becsaptál. Darabokra hullva pillantottam félre, majd ujjaim önkéntelenül is, de az apró láda köré kulcsolódtak. Megőrzöm még Neked, hát ha egyszer… Talán… Visszajössz hozzám.